Csak egy átlagos nap volt.
Yuuri hazatért birodalmából, ám ezúttal nem egyedül vagy mindössze barátja, Murata társaságában - édesanyja, Miko indítványozására magával hozta udvartartásának néhány tagját: Konradot, Gwendalt, Güntert és persze Wolframot.
Miko hatalmas mennyiségű ebéddel várta a kis társaságot, evés közben pedig alaposan kifaggatta őket. Majd ebéd után egy remek - legalábbis ő úgy gondolta, hogy az - ötlettel állt elő:
- Yuu-chan, miért nem viszed el Wolf-chant egyet sétálni?
- De anya, már a múltkor körbevezettem őket - felelte Yuuri, furcsállva a kérdést.
- Hívj mamának, Yuu-chan! A sétát úgy értettem, hogy amíg itt vagytok, én le tudom foglalni a többieket, és ti pedig nyugodtan el tudtok menni kettesben valahová! - hadarta Miko, szinte szünet nélkül. - Gondolom, a birodalmadban Maouként nincs időd ilyesmire, szóval most menjetek csak bátran!
Wolfram persze azonnal rábólintott a javaslatra, ellenben Yuuri zavartan magyarázkodni kezdett:
- Vá-várj, hogy érted, hogy nincs időm ilyesmire? Mintha szükség lenne rá… De nincs! - Majd ehhez hasonló dolgok közlése után nagy nehezen kijelentette, hogy ezennel elmegy Wolframmal sétálni, de CSAK ÉS KIZÁRÓLAG abból a célból, hogy megmutassa neki azokat a helyeket, ahol még nem járt.
De persze senki sem úgy tűnt, mint aki hisz neki.
[…]
A séta Yuuri számára kissé feszülten indult, de pár perc sem kellett, hogy belássa, felesleges aggódni, hiszen Wolfram valószínűleg nem úgy értelmezte a „sétát kettesben”, mint feltételezhetően bárki más a társaságból.
Így Yuuri kezdeti feszültsége hamar oldódott.
Wolfram néha kérdezett tőle, ő pedig készségesen válaszolt. Szóval minden rendben ment.
Egészen addig, amíg el nem értek egy parkba. Ugyanis ott szembejött velük egy kézen fogva sétáló pár…
- Yuuri, azok meg…? - mutatott Wolfram a párra.
- Nem tudom, kicsodák, nem ismerem őket - válaszolta Yuuri.
- Nem úgy értem, te nyúlbéla! Miért fogja az egyik a másikat?
Yuuri csodálkozva pislogott egyet.
- Hát… biztos, mert járnak.
- Azt én is látom, hogy mit csinálnak! - kiáltott fel Wolfram dühösen. - Igen, mennek valahova, nem vagyok vak!
Yuuri a homlokára csapott. Gondolkozni kezdett, hogyan magyarázhatná el.
- Úgy értettem, hogy… együtt vannak - Látta, hogy Wolfram dühösen szólásra nyitja a száját, úgyhogy gyorsan igyekezett más megfelelőt keresni a szóra. - Öhm… szeretik egymást. Mármint…
- Értem, szóval szeretők vagy jegyesek?
- Iiigen, valami olyasmi…
Yuuri megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Tehát a Földön a jegyesek így sétálnak? - tűnődött Wolfram.
- Nem, nem egészen… - kezdte Yuuri, de azonnal rájött, hogy Wolfram erre nem figyelt: hirtelen a kezéhez érni érezte a fiú ujjait. Ijedten elrántotta a karját, és zavartan próbált egy értelmes mondatot összerakni. - M-mi-mit cs-csinálsz…?!
- Szerinted?! - kérdezett vissza Wolfram szemrehányó hangnemben. - Alkalmazkodom a kultúrádhoz, nyúlbéla!
Erre semmi szükség - akarta mondani Yuuri, de félúton megakadt.
Wolfram ezúttal meg is ragadta a kezét.
Yuuri teljesen megbénult. Hiába húzta volna el a kezét, a teste nem engedelmeskedett neki. Wolfram pedig magabiztosan fogta, reményt se hagyva arra, hogy esetleg rövidesen elengedi.
Így nem maradt más hátra, mint hogy hagyja, hogy Wolfram fogja a kezét.
De talán még jól is esett neki az érintés. Talán volt benne valami kellemes, valami újszerű. Talán azért, mert eddig nem sétált senkivel sem kézen fogva, vagy talán azért, mert Wolfram ritkán, szinte sosem ért hozzá ilyen formában.
De ezeket a gondolatokat gyorsan a háttérbe szorította.
Inkább azon kezdett aggódni, hogy nehogy meglássa bárki, aki ismeri őt. Még félreértené az egész helyzetet!
Percekig feszülten forgatta a fejét körbe-körbe, de szerencséjére ismerőst nem látott. Igazából ez csak eleinte foglalkoztatta ennyire; fokozatosan egyre kevésbé koncentrált a környezetére, annál inkább lekötötte a figyelmét Wolfram kezének érintése. Végül észre sem vette, hogy ujjai mikor csavarodtak a fehér kézfejre, vagy azt, hogy ezután mikor kulcsolták össze ujjaikat.
Közben ugyanúgy beszéltek, mint eddig: Wolfram kérdezett egyet, Yuuri igyekezett elmagyarázni, majd a végén egy teljesen más témánál lyukadtak ki. Yuuri csak Wolframra, a hangjára és persze az érintésére figyelt.
Így ment ez egészen addig, amíg egy nagy kört téve vissza nem értek a Shibuya-házhoz.
Miko az ablakból látta a páros hazaérkezését, és rögtön kisietett eléjük, lelkendezésével a többieket is kicsalva.
- Nahát, Yuu-chan, Wolf-chan, milyen aranyosak vagytok!
Yuuri csak ekkor nézett végig magukon és vette észre, hogy még mindig nem engedte el Wolfram kezét.
Azonnal elrántotta a karját - Wolfram ezúttal nem akadályozta meg, felkészületlenül érte a hirtelen mozdulat -, és próbálta megmagyarázni a dolgot:
- E-ez nem az, aminek látszik!
- Hanem micsoda, Heika? - mosolygott Konrad. Mondanom sem kell, ő jobban képben volt a földi kultúrával kapcsolatosan, mint öccse.
- Öhm… - Yuuri megakadt, nem tudta, hogy mit mondjon, így a szokásos leszidással próbálta terelni a témát. - Hányszor mondjam még, hogy neked Yuuri? Yuu-ri!
- Hogy érted azt, hogy nem az, aminek látszik? - szólt közbe Wolfram. - Nekem azt mondtad, a jegyesek szokták ezt csinálni, te csaló!
Ez volt az a mondat, ami Yuuri számára még azt az enyhítő tényt is semmissé tette, hogy nem mindenki tudta, mit jelent a kézfogás.
- Valóban? Micsoda különleges szokás! - kiáltott fel Günter. - Ez egy nagyszerű dolog, Heika!
Csak egy átlagos nap volt. Csak egy átlagos kézfogás. Yuuri mégis hiába magyarázkodott, hogy egy kézfogás nem jelent semmi ilyesmit, pláne nem azt, hogy szerelmes lenne, de nem hittek neki.
Végül már ő maga sem.
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó