- Mika!

Yuuichirou kétségbeesett kiáltása visszhangzott a fölöttük lévő híd tartóoszlopai között.
Amilyen gyorsan csak bírt, rohant barátja felé. Azonban sokat nem tehetett, hisz Mikaelát sem kell félteni, ha önvédelemről van szó.
Sőt... Yuuichirou inkább a katonát féltette. Szegény pára képes volt egy maroknyi hadsereggel belekötni egy vámpírba, aki eleinte Yuuichiroura való tekintettel nem szándékozott a hullák számát szaporítani,  de arról igazán nem tehetett, hogy miután az egyik feltápászkodó katona megkísérelt belémártani egy kardot, kicsit erősebben ütötte meg... Így hát mégis lett egy hulla.
Yuut viszont már nem zavarta az ilyesmi. Inkább Mikához érve szemügyre vette az előbb okozott sebet.

- Tudod, hogy mindjárt nyoma sem marad - sóhajtott Mika.
De a várt regeneráció késett.
- Miből volt ennek a kardja? - Yuu már igenis aggódott.
- Csak a szokásos. Na, látod, nincs gond. -A seb lassan összehúzódott.
Yuu vizsgálódva óvatosan végigsimított barátja hátán, aki megrázkódva azonnal hátraugrott.
- Mika... - suttogta Yuu. Sejtette már, mi a helyzet. - Mikor is ittál utoljára...?

Mikaela nyelt egyet.
- Pár napja... Vagy... 
Vámpír vagy, nem mártír... - mormogott Yuu, de rögtön feltűrte az ingujját. - Na, gyere, hiszen megmondtam, hogy nem érdekel, ha alkalmanként megcsapolsz. - Kicsit lehalkította a hangját. - Amíg itt vagy mellettem, még napi többször is eltűrném.
- Yuu-chan...

Mika most nem kérette magát. Megragadta Yuuichirou felkínált karját, azonban helyette sokkal megfelelőbb helyet célzott meg: a fiú nyakát.
Yuu lehunyta a szemét. Fél karjával átölelte Mikát.
Nem volt rossz érzés, sőt, kifejezetten kellemes. Az a hihetetlen boldogság járta át, amit első alkalommal érzett, mikor Mikaela végre - eleget téve a fiú kérésének - ivott a véréből, ezzel megerősítve kettejük családi kötelékeit.
Yuu egy sóhajtás közepette, egyensúlyát elvesztve megszédülve hátradőlt, Mika pedig utána. Befejezte a "táplálkozást", de túlságosan erőtlennek érezte magát, hogy feltápászkodjon.
Feje Yuuichirou mellkasán pihent, hallgatva a fiú gyorsuló szívverését - a bizonyíték, hogy él és vele van. Erős késztetést érzett, hogy újra megharapja, de ösztönénél erősebb volt az egyszemélyes családja magához szorításának vágya.

Percekig így feküdtek, kihasználva a ritka, nyugodt pillanatok egyikét, hogy végre teljesen fel tudják fogni, hogy újra ott vannak egymásnak...

- Yuu-san, Mika-san!
Mikaela kissé dühösen felmordult. Fene az emberekbe, hogy még ezt a pár pillanatot sem hagyták meg neki.
- Ah, Shinoa... - motyogta Yuu. - De gyorsan visszaértetek!
A lány mögött Kimizuki, Yoichi és Narumi is felbukkant, akik normális látótávolságba kerülve inkább a szemüket kezdték mereszteni, mint futni. Persze az előbbi kettőnek volt már része hasonló családi jelenetekben, de Narumi annyira bámult, hogy futni is elfelejtett (ahelyett, hogy közelebb menve szemmeresztés nélkül is lásson).
Egy vámpír szinte fekve egy emberen, teljes békében, átölelve egymást... Ha nem látta volna a saját szemével (és ha nem Yuu lett volna az az ember), nem hitte volna el.
Mika feltápászkodott, és a kezét nyújtva felsegítette "áldozatát".

- Na, találtatok bármi használhatót? - kérdezte Yuuichirou a kis csapattól.
- Némi tűzifát - felelte Yoichi.
Kimizuki csak megrázta a fejét. Ő olyat nem gyűjt be.
- Én találtam... - gondolkozott el Shinoa - egy hullát. Meg egy enyelgő párt. - Elvigyorodott. Nagyon tetszett magának a kis poénja.
A két célszemélynek viszont annál kevésbé.
- E-ez meg... miféle rossz vicc akart lenni, he?! - fakadt ki rákvörös arccal Yuu.
- Pontosan ilyen. - Shinoa elégedett mosolya még szélesebbre húzódott, miközben a párocska pirulásán szórakozott.
Mika inkább csak csendesen vöröslött. Az említett hullát eszébe sem jutott megmagyarázni. Hogy is jutott volna, mikor épp megfogalmazták az ő féltve titkolt érzését...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés