Ritkán adatik meg nekem, hogy a jegyesemmel fürödjek, de végre sikerült! Be kell vallanom, a kastélybeliek kis segítségével, de a lényeg, hogy az a gyáva nagy nehezen beleegyezett egy közös fürdésbe. Csak tudnám, miért kellett ennyit győzködni, mikor teljesen természetes, ha egy jegyespár együtt fürdik. Kivéve, ha a vőlegényed egy nyúlbéla…
De én így is szeretem őt. A tény, hogy jól néz ki, ellensúlyozza azt, hogy mekkora nyúlbéla. Talán túl sokszor használom rá ezt a jelzőt, de ha egyszer az!

Fenébe is, az a csaló tényleg jól néz ki! Ahogy a vízcseppek lefolynak a fekete hajáról a bőrére…
Nyelnem kell.
Eddig sikerült valahogy kontrollálnom magamat - bár Yuuri talán vitatkozna ezzel -, de egyre nehezebben megy.

Itt van, tőlem alig pár lépésnyire. Meg akarom érinteni.

Egy lépést teszek felé. Meglepődik és kicsit hátrébb lép. Ezt mégis hogy gondolja?!
Egy nagyobbat lépek.
Biztos láthatta az arcomon, hogy nem tetszik a reakciója, mert most nem mozdul. Az a nyúlbéla!
- Te csaló, mégis hogy képzeled, hogy menekülsz előlem?! - kiáltom neki. Csak úgy, a biztonság kedvéért. Hogy ne merjen tovább hátrálni.
- N-ne haragudj, Wolfram, csak… - Na, most meg mentegetőzik. De nem érdekel különösebben, hogy mit mond.
Végre odaérek hozzá, kinyújtom a kezemet, hogy megérintsem.  Erre hátraesik és elmerül a vízben… Mi?? Így megijedt volna? Utánakapok, de már késő. Azt a nyúlbélát még megmenteni sem lehet!

Kezdek aggódni… Akkora sokkot kapott volna - a semmitől -, hogy elájult? Komolyan, csak a baj van vele! Szerencséjére szép tiszta a víz, úgyhogy látom, pontosan hol van…
Végre. Meg tudom fogni.
Törzsét átfogom a karjaimmal, hogy a vízszint fölött tudjam tartani.
Köhögni kezd. Hát, legalább magához tért. Azért aggódom…
- Yuuri, jól vagy? - kérdezem tőle.
Válaszul egy sornyi köhögést kapok, miközben mintha próbálna mondani valamit… valami olyasmit, hogy „szerinted úgy nézek ki?”.
Most már legszívesebben pofon vágnám, vagy legalább ráordítanék, de tényleg! Emelem is a kezem - majdnem-fulladás ide vagy oda -, de… félúton megállok. Ő a fejét felém fordítja, rám néz… Jaj, a fenébe már! Ah, de olyan gyönyörű szemei vannak… Sőt… nem csak a szeme, az egész arca… a vizes felsőteste…

Jóságos Shinou, a végén még kiderül, hogy én is nyúlbéla vagyok…!

Dehogy vagyok! Ha valamit meg akarok tenni… akkor… meg is teszem!

- W-Wolfram, most már igazán elengedhetnél… - hallom Yuuri hangját.
Ohh, elfelejtettem, hogy még mindig tartom!
De talán nem is baj…

- De nem akarom - felelem, miközben a fogásból ölelésre váltok.

Érzem, ahogy a teste megrándul, de nem tol el magától. Sőt! Viszonozza az ölelést! Végre! Erre vártam már mióta!
Lehunyom a szemem, hogy kiélvezzem a pillanatot.
Jó, tényleg örülök már ennek is, de… most úgy érzem, ennél több kell…

Fenébe is, nem merem… ÁLLJ! Ő a nyúlbéla, nem én!

Kicsit hátrébb dőlök, egyik kezemet a derekára csúsztatom, másikkal végigsimítom az arcát.
Meglepődve néz rám, arcán vörös csík fut végig.
Ah! Idióta Yuuri, ne csináld ezt velem! Hah, mikor elpirul, még jobban néz ki, mint amúgy…
Koncentrálj, von Bielefeld!

- W- Wolf… Mi-minden oké? F-furcsán viselkedsz, amióta el- mm… - Nem várom meg, hogy befejezze, egyszerűen befogom a száját - a saját számmal.
Összevissza beszélt, el kellett valahogy hallgattatnom. Ő mondja, hogy furcsán viselkedem, mikor ő az, aki egész eddig alig szólalt meg! Amúgy sem bírtam már tovább érezni a közelségét anélkül, hogy ezt meg ne tenném.
Egész eddig alkalmat kerestem, most viszont gondolkodás nélkül megcsókoltam.

Nem lök el magától, nem is próbál tiltakozni - nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes! És amire nem számítottam: visszacsókol!
Leírhatatlanul jó ez az érzés.
Karjaival szorosan átfogja a derekamat, testünk egymáshoz préselődik… még ott is! Ajaj, nem lesz ez így jó…

Megszakítom a csókot, és - bármennyire is szeretném érezni a teste melegét - óvatosan eltolom magamtól.

Yuuri kérdőn néz rám, biztos nem tudja mire vélni a dolgot.
Majd megszólal, miközben lefelé mutat:
- Wolfram… t-te… neked… - Mit magyaráz itt? Eddig is tudtam, hogy nyúlbéla, de hogy még egy értelmes mondatot se tudjon összerakni… - Azért…? - Mit azért? Mi a baja? - Ott… lent… - BASSZUS! Hogy az a…!
- HÜLYE, PERVERZ NYÚLBÉLA!- Lekeverek neki egyet. - MINTHA NEKED NEM…!!

~

Yuuri a földön kötött ki.

- Au! Ez fájt! - tapogatta meg előbb az arcát, majd a hátsó felét.
„Mi lehet a baja?” Az ágyban alvó Wolframra nézett. Azon már meg sem lepődött volna, ha a szokásos „Te nyúlbéla!” - kiáltással kirugdosta volna az ágyból, de ez… „Én pe- perverz? Mit álmodhat?” - gondolkozott magában.
A lehetőségeket elképzelve halvány pír jelent meg az arcán.

Hirtelen Wolfram a másik oldalára fordult, és ébredezni kezdett.
Arca vörös volt, szemében Yuuri valami furcsa csillogást vélt felfedezni, ahogy a szőke fiú kinyitotta őket.
De rövid idő alatt tudatosult Wolframban, hogy nem a fürdőben, hanem az ágyukban vannak - ruhában, ami kizárja azt a halvány reménysugarat, hogy esetleg valamilyen csoda folytán a fürdőben történtek folytatásaként kerültek oda -, és ezek szerint minden csak egy szép álom volt. De álomnak kicsit túl valóságos…
Valóságos?!
Wolfram, mint akibe villám csapott, ült feljebb és emelte meg a takaróját, hogy benézzen alá.
Arca egyre vörösebb színárnyalatot vett fel, ahogy felfedezte, hogy bár azok az események nem voltak valódiak, a „hatás” igencsak az volt.
Ijedten húzta fel a térdeit, remélve, hogy Yuuri nem vette azt észre. „Tényleg szeretném, ha valóra válna az álmom, de nem EZ a része!”

Óvatosan jegyesére pillantott. „Vörös az arca… Hülye nyúlbéla, az egyetlen, akinek joga van pirulni, az én vagyok! … Hacsak nem látta…”
Idegességét leküzdeni próbálva megszólalt:
- M-mi az, Yuuri?
- Öhm… S-semmi, csak azon gondolkoztam, hogy mit álmodhattál… - jött a válasz.

Wolfram megdermedt. Valami ilyesmi volt az, amit nem akart hallani.
Félve kérdezett vissza:
- M-mert?
Yuuri elgondolkozott.
- Hát… - a szót elnyújtotta - azért, mert… furcsa dolgokat vágtál a fejemhez…
A szőke fiú kicsit megnyugodott - egészen addig, amíg bele nem gondolt, hogy most tulajdonképpen el kéne mesélnie azokat a bizonyos eseményeket…
- Mit mondtam? - kérdezte időhúzásképpen.
Nagyon is remekül el tudta képzelni, miket mondhatott.
Erre Yuuri arca még vörösebb lett, és zavarában dadogni kezdett.
- A-azt, ho-hogy… Csa-csak a szokásosat, meg… a-azt, h-hogy pe-perverz… meg olyasmit, hogy valami „mintha nekem nem” akármicsoda. - A végét már szinte zavar nélkül mondta - fogalma sem volt arról, hogy annál kellett volna igazán zavarban lennie. - Tényleg, azt mire mondtad?

Ezt hallva Wolfram már minden kétség nélkül azt kezdte kívánni, hogy bár lenne valahol máshol.

- Na, Wolfram… ennyi jár nekem, miután minden este el kell szenvednem, hogy kirugdosol az ágyból - próbálkozott Yuuri. - Meg amúgy is… csak egy álomról van szó. Nem lehet mindig irányítani őket, ezt tudom. Meg azt is megértem, hogy….
- Jó, megértettem, csak fejezd már be! - szakította félbe Wolfram.
Yuuri szeme felcsillant.
- Akkor elmondod?

Wolfram elgondolkozott.
Ha Yuuri megtudná, hogy mit álmodott, a végén még kerülni kezdené őt. Hiába voltak jegyesek, „Őfelségét” valamiért igen érzékenyen érintették az efféle dolgok. Ekkor Wolfram egy hátsó gondolata megszólalt: „Talán mert nem is szeret.”
Ez pedig még inkább megerősítette őt az elhatározásban, miszerint nem mondja el Yuurinak.

- Nem. Amúgy is alig emlékszem már rá - felelte.
Persze nem volt igaz. Hogy is tudna egy ilyen álmot mindössze pár perc alatt elfelejteni?

- Jó, akkor nem faggatlak - adta meg magát Yuuri.

Bár őszintén kíváncsi volt, azért tiszteletben tartotta azt, ha valaki nem akart elmondani valamit. Meg igazából abban is reménykedett, hogy ha most abbahagyja a kérdezősködést, Wolfram magától mondja el neki. Habár biztos jó oka volt, hogy titokban tartsa, így ez a módszer ebben az esetben aligha válik be.
Pedig Yuuri igenis jól gondolkozott…

Wolfram kicsit megkönnyebbült, hogy Yuuri nem kérdezősködik tovább. De amint gondolkodni kezdett, megváltozott a véleménye. Hiszen ők elméletileg jegyesek, és mégis így titkolózik a vőlegénye előtt. És Yuuri azt is mondta, hogy tudja, hogy nem lehet mindig irányítani az álmokat - arról viszont egy szót sem, hogy Wolfram arról álmodott, amit akart és azt tette, amit akart -, tehát minden bizonnyal megértené.
Ráadásul tényleg ideje lenne tennie valamit.

Gyors tempóban átkúszott az ágy másik végébe, és átkarolta az éppen felállni készülő Yuuri derekát.
A fiú meglepődött, de mielőtt  mondhatott volna bármit is, Wolfram megszólalt:
- Na jó, elmondom. - Yuuri ezt hallva elmosolyodott, és visszaült az ágyra, jegyesével szembe fordulva. - De csak mert a vőlegényem vagy!

Hosszú csend következett. Yuuri várt, hogy Wolfram végre elkezdjen beszélni, de hiába.
- Hallgatlak - szólalt meg a fekete hajú fiú.
Kezdett tényleg türelmetlen lenni. Remélte, hogy ez elég lesz a jegyesét szóra bírni.

Wolfram felhúzta a térdeit a mellkasához, a takarót az orráig magára rántotta, és kis habozás után megszólalt:
- Hát… - Rövid szünetet tartott, majd hadarva folytatta. - Azt álmodtam, hogyegyüttfürödtünk, és elmerültél, én megfogtalak, és olyan jól néztél ki, úgyhogymegöleltelek, ésaztán el tudod képzelni, azután mondtál valami illetlen dolgot, ezért pofon vágtalak. - Miközben beszélt, az arca egyre vörösebb lett, amit Yuuri is észrevett. Mit észrevett, le sem tudta venni a szemét Wolframról.

Mikor a szőke fiú befejezte a beszédet, a pír enyhülni kezdett az arcán, ezzel együtt pedig Yuuri is lassacskán ráeszmélt, hogy az „együtt fürdős” rész után semmi sem jutott el az agyáig Wolfram beszédéből.
Márpedig nem tehetett úgy, mint aki hallotta, mert nem így volt. Mielőtt bármi másra gondolt volna - például, hogy mit kap ezért a fiútól -, megszólalt:
- Ne haragudj, nem figyeltem. El tudnád mondani még egyszer?

Wolfram arckifejezése először döbbentté, majd dühössé vált.
- Mi az, hogy nem figyeltél?! Ne szórakozz velem, te csaló! - Felkapott egy párnát, és emelte a kezét, hogy hozzávágja Yuurihoz.
- Wááh, ne haragudj, Wolf, csak az előbb olyan aranyosan néztél ki! - Yuuri védekezésképpen kezeivel eltakarta az arcát, várva a párnatámadást.

Hiába.

Wolfram keze megállt a levegőben, rögtönzött támadóeszköze pedig kiesett a kezéből. Meglepődve nézett Yuurira.
- Hogyan?

Yuuri nem értette, hogy Wolfram min csodálkozott ennyire. Azon gondolkozott, a fiú szimplán nem hallotta, amit mondott, vagy így akart visszavágni az előbbiért.

Ekkor Wolfram újra megszólalt:
- De nehogy azt hidd, hogy ez változtat a tényen, hogy nem figyeltél rám! - Majd sértődött arccal elfordult.
Igazából nem volt dühös, de valamivel lepleznie kellett a zavarát.

Yuuri megfogta Wolfram vállát, és magával szembe fordította a fiút. Mélyen a gyönyörű smaragdzöld szemekbe nézett. Wolfram elpirult, és elfordította a fejét.
- Tudom, mit akarsz, de nem! Már egyszer elmondtam, nem az én hibám, hogy nem figyeltél!

Yuuri legszívesebben azonnal rávágta volna, hogy „Dehogynem!”, de inkább nem tette. Helyette magyarázkodni kezdett:
- D-de na, jobban figyelek arra, amit látok, mint amit csak hallok… Ezért nincs okod dühösnek lenni…
- Lehet, hogy dühösnek lenni nincs okom, de még egyszer elmondani sincs - felelte Wolfram, még mindig elfordított fejjel.
Esze ágában sem lett volna Yuurira nézni.

Yuuri azonban pont ezt szerette volna. Nem tetszett neki ez a fajta társalgási mód.
Egyik kezével Wolfram arcához nyúlt, hogy maga felé fordítsa, másikkal továbbra sem eresztette el a fiú vállát.

- M-mi a fenét csinálsz, te nyúlbéla?! - kiáltott fel Wolfram.
Szavai ellenére nem is próbált tiltakozni. Jólesett neki az érintés, de meg is lepte. Már-már azt kezdte gondolni, hogy még mindig álmodik.

Az arca vészesen közel került Yuuriéhoz. Egyből eszébe jutottak az álmában történtek, és ennek hatására egyre sötétebb pír jelent meg arcán.
A közelséget érezve Yuuri is kicsit elbizonytalanodott, majd kissé hátrahőkölt.
Csak annyit szeretett volna, hogy normálisan tudjon beszélni Wolframmal. Hogy lássa az arcát, és ki tudja olvasni belőle, hogy tényleg dühös-e - Wolframtól kitelik -, vagy ennyire nem akarja elmondani még egyszer - amit Yuuri maximálisan megértett -, vagy mindkettő.

- Wolf… - szólalt meg Yuuri. - Nézz rám, és úgy válaszolj arra, amit kérdezni fogok. - Mivel a fiú nem reagált, hozzátette. - Rendben?

Wolfram nem tehetett mást - Yuurira nézett.

Ekkor bekövetkezett, amit el akart kerülni… Hatalmas önkontrollra volt szüksége ahhoz, hogy ne támadja le Yuurit - ezúttal nem párnával vagy hasonló eszközökkel.
Sejtette, hogy jegyese mit akart kérdezni - naná, hogy nem adja fel! -, bár az is megfordult a fejében, hogy valami olyat, amit nem akar hallani, de éppen nagyobb problémája is volt, mint ezzel foglalkozni.
Habár…

- Rendben, elmondom még egyszer - mondta Wolfram megadóan, Yuuri pedig ezt hallva szép nyugodtan elengedte őt. - Várj, inkább nem mondom.

Yuuri kezdett ideges lenni.
- Ne szórakozz, akkor most mondod vagy ne- ?!

Wolfram megszakította Yuuri dühkitörését - ezúttal nem egy csókkal, de tervei szerint az is következni fog.
- Azt mondtad, jobban figyelsz arra, amit látsz, mint arra, amit hallasz, vagy nem? - tette fel a költői kérdést. Yuuri csodálkozva bólintott - nem értette, mit akart ezzel Wolfram. - Akkor most figyelj, mert ezt nem mutatom meg még egyszer!

Yuurihoz hajolt, és megcsókolta. Hirtelen elhatározással, hezitálás nélkül, akárcsak álmában.

Yuuri megdermedt. Semmi ilyesmire nem számított - bár ezek szerint kellett volna.
Amint meg tudott mozdulni, reflexből eltolta magától Wolframot.

A szőke mazoku arcán látszódott a csalódottság.
„Hogy is gondolhattam azt, hogy úgy fog reagálni, mint álmomban?”

Yuuri az ajkaihoz nyúlt. Elpirult, ahogy ténylegesen felfogta, hogy őt Wolfram igenis megcsókolta. Így belegondolva semmi undorítót nem talált benne.
Majd a csók előtt hallottakba gondolt bele.
- E-ezt álmodtad? - kérdezte.
- Többé-kevésbé - felelte Wolfram közömbös hangon.
- Többé-kevésbé?
- Álmomban viszonoztad.
- Hát az pech.

Wolfram nagyon meglepődött. Legalábbis egy pillanat erejéig, utána pedig dühös lett.
- Lehetnél egy kicsit kedvesebb is, TE CSALÓ! MI EZ A SZÖVEG?!
- Nem… izé… úgy értem… az a pech, hogy… - kezdett mentegetőzni Yuuri. - Sajnálom, hogy nem teljesült az álmod.

Wolfram haragja azonnal elszállt.
- Yuuri… - suttogta.
Előrehajolt, hogy átölelje a fiút, de egy pillanatra megállt. - Szabad?
- Igen.

Wolfram a karjait Yuuri dereka köré fonta, Yuuri pedig nem ellenkezett, hanem félénken viszonozta az ölelést.
Egy darabig így maradtak, majd Wolfram hirtelen megszólalt:
- De honnan tudtad, hogy szeretném, ha valóra válna az álmom?

Yuuri lehunyta a szemét.
- Láttam rajtad, hogy csalódott voltál, mikor… érted.
- Igen… - Wolfram elengedte Yuurit, és hátrébb húzódott.

Yuuri ránézett a fiúra. Kellemetlenül kezdte magát érezni, ahogy meglátta Wolfram komoly, szinte fájdalmat sugárzó arckifejezését.
„Ez miattam van? Ez a gyönyörű arc miattam ilyen szomorú?” - tette fel a kérdést magának. „Azt nem akarom!”
Nem sokon múlt, hogy hirtelen ne változzon Maouvá, de talán az vette rá arra, amit ezután tett.

Nem akarta Wolframot szomorúnak látni, különösen nem miatta. Mégis ez történt. De kitalálta, hogyan hozhatja helyre. Ha bocsánatkérések közepette mentegetőzni kezdene, az nem lenne szerencsés választás. Wolframot ilyen téren szavakkal nehéz meggyőzni.
Ellenben a tett magáért beszél…

Wolframhoz hajolt, és ajkait félénken a fiúéhoz nyomta.

Wolfram egy pillanatra megdermedt, majd szinte azonnal visszacsókolt. Minden gondolatmenete megszakadt, csak a csókra koncentrált.
Nyelvével végigsimított Yuuri ajkain. A fiú résnyire szétnyitotta őket, engedelmeskedve a ki nem mondott kérésnek. Wolfram a lehetőséggel élve rögtön neki is látott Yuuri szájának feltérképezésének.
Karajival körülfonta Yuuri nyakát, hogy megkönnyítse a saját dolgát.

Rövidesen a levegőhiány miatt meg kellett szakítaniuk a csókot.

Yuuri arca kipirult, kapkodva szedte a levegőt.
Nem számított rá, hogy Wolfram így le fogja támadni. De el kellett ismernie, jó volt. Jól tette, hogy ezt a módszert választotta, hogy helyrehozza, amit tett - nem mintha a világ legnagyobb bűne lett volna, hogy nem hagyta, hogy Wolfram megcsókolja, de mivel az csak egy hirtelen reakció volt részéről, és ráadásul most jött rá, hogy ha nem reagált volna ilyen hamar, minden bizonnyal hagyta volna…
Hát… nem is szükséges tovább ragozni.

Wolfram gondolatai lassan visszatértek, ahogy eltávolodott Yuuritól.
Rögtön ki is mondta az első kérdést, ami eszébe jutott:
- Ezt meg… miért…?
-  Hogyhogy miért….? Nem élvezted? - kérdezett vissza Yuuri csodálkozva.

Wolfram elvörösödött.
„Persze, hogy élveztem, te nyúlbéla!” - válaszolta meg magában a kérdést. Hangosan viszont csak ennyit mondott: - A kérdésemre válaszolj… nyúlbéla.
- Ne hívj nyúlbélának! - kiáltotta Yuuri ösztönösen. - Különösen ez után nem mondhatod, hogy az vagyok!

És újra eltértek a tárgytól.

Wolfram belegondolva elismerte, hogy igaza volt Yuurinak. Igazából, mikor hasonló jelzőkkel illette, sem mindig gondolta komolyan. Egyszerűen megszokásból mondta - de a büszkesége nem engedné, hogy ezt hangosan kimondja.
Gondolatait visszatérítve az eredeti témához, annyit mondott:
- Talán most az egyszer tényleg nem. De igazán válaszolhatnál már a kérdésemre!
- Azon lennék, de meg kellett védenem a becsületemet! - felelte Yuuri felháborodva.
- Ch… becsület… Hol van neked olyanod?
- WOLFRAM… Ha azt akarod, hogy válaszoljak, ne mondj ilyeneket…! - szűrte ki Yuuri a fogai között.
Tudta, hogy ez nem épp a legmegfelelőbb időpont a vitázásra, de ha Wolframnak szabad, neki is.

Wolfram már éppen mondani akart volna valamit, de inkább mégsem tette. Idegesítette, hogy állandóan eltértek a tárgytól. Bár már úgyis mindegy volt, az előbbi romantikus hangulatnak annyi.

- Nem tudom, konkrétan milyeneket ne mondjak, de befejeztem. Lennél szíves végre válaszolni? - próbálta visszaterelni a témát. Igazán kíváncsi volt Yuuri válaszára.
- Öhm… persze… - válaszolt Yuuri. - De… mi is volt a kérdés?

Wolfram dühösen felkiáltott:
- TE MOST VICCELSZ?!
- Nem… vagyis igen…! Vagy… Nyugi, eszembe jutott!

A szőke fiú felsóhajtott. Legszívesebben beszólt volna valamit, de talán - na jó, biztosan - ez az, amit Yuuri szerint nem kéne tennie, ráadásul megint elterelné a témát.
- Akkor? - kérdezte türelmetlenül. - Válaszolsz még ma?

Yuuri rövid hatásszünet után beszélni kezdett.
- Azért csináltam, mert láttam, hogy nem örültél - jó, ez enyhe kifejezés -, mikor előtte eltoltalak magamtól… És ha magyarázkodni kezdtem volna, az biztos nem segített volna a helyzeten, mivel valószínűleg nem hallgattad volna meg. - Ezt hallva Wolfram nem szólt semmit, de gondolatban el kellett ismernie, hogy igaza volt Yuurinak. - Meg aztán… Nekem kellett megtennem, mert azt mondtad, nem mutatod meg többször. - Mielőtt felfogta volna, mit is mond, késő volt.
- Ch, arra bezzeg figyeltél - fordult el Wolfram sértődötten. De hirtelen meglepődve visszafordult. - VÁRJ, MI?! Ha én nem teszem meg, akkor… te? Hogy érted ezt?! - kérdezte csodálkozva, egyre vörösebb arccal.
- H-hát… - Yuuri gondolkozni kezdett, miközben egyre jobban elpirult. - É-én sem tudom pontosan. De… azt hiszem, azért, mert… én magam is… akartam.

Wolfram erre tényleg nem számított. De nagyon boldoggá tette. Yuuri csak úgy kimondta!
De ha tényleg akarta, akkor…
… nem fog tiltakozni az ellen, amit tenni fog.

- Megmutatni tényleg nem fogom többször - felelte egy vigyor kíséretében. - Már tudod, mit álmodtam. Ezért ez inkább „ismétlés” lesz, mint „megmutatás”.
- Ezt meg hogy é-…? - Mielőtt Yuuri bármit is kérdezhetett volna, Wolfram ajkai beléfojtották a szót.

Lassan Yuuri felfogta a helyzetet, és ezt követően gondolkodás nélkül visszacsókolt.
Átkarolta Wolfram derekát, és közelebb húzódott a fiúhoz.
Egy pillanatig sem érdekelte, hogy helyes-e, amit csinál - volt elég ideje megszokni, hogy a jegyese egy fiú -, csak annyit tudott, hogy nem volt ellenére a dolog, sőt, akarta is.

Wolfram ledöntötte Yuurit az ágyra, miközben tovább csókolta.
A fiú sötétkék pizsama felsője alá nyúlt, kicsit feljebb húzva azt.
Yuuri megszakította a csókot, és erőtlen hangon megszólalt:
- Ne… Wolf… - Wolfram keze megállt a mozdulat közben. - Ne itt… Bárki bejöhet…

Yuuri feltápászkodott, és már felkészült, hogy esetleg további magyarázatra lesz szüksége, de amint Wolfram szemébe nézett, rájött, hogy mégsem.
A szőke fiú ugyanis nem várt semmi ilyesmit.

Hihetetlenül boldog volt. Ha tudta volna, hogy csak el kell mondania Yuurinak, hogy mit álmodott, már rögtön, mikor felébredt, megtette volna. De végül is már mindegy volt, elvégre akkor se történt volna sokkal másabban.

Megfogta Yuuri kezét, és a fürdő felé vette az irányt, maga után húzva a fiút.

- H-hová megyünk? - kérdezte Yuuri meglepetten.
- A fürdőbe! - jött az egyenes válasz.

Yuuri azonnal kapcsolt.
- Ja, értem, nyugi! - Gondolta, hogy mi fog történni, de már tényleg nem volt ellene.
Sőt…

- Ajánlom is, hogy értsd! - kiáltott hátra Wolfram.
De szavai ellenére sem tudta visszatartani mosolyát.
- Persze, hogy értem! - kiáltotta vissza Yuuri. - Mert a fürdőbe nem mennek be csak úgy… - Ő is mosolyogva folytatta. - Meg amúgy is azt álmodtad, hogy ott voltunk. - Wolfram erre elpirult, de nem szólt semmit. - Meg aztán… - a mosoly elégedett vigyorrá szélesedett - neked sem ártana egy „kezelés”… -  Yuuri a Wolfram bő hálóingén át jól kivehető „problémára” mutatott.
- YUUURI! - Wolfram - égővörös arccal - villámgyorsan megfordult, és lekevert egyet a meglepődött jegyesének (persze a jobb arcára - duplán azért nem lesznek eljegyezve).
- Au! Legközelebb nem tudnál kisebbet ütni?  - Yuuri maga sem értette, mi késztette arra, hogy az előbbit kimondja, de azért elismerte, most az egyszer talán jogos volt az a pofon.
- Nem ütök, ha nem érdemled meg! - vágott vissza Wolfram.
Számíthatott volna rá, hogy Yuuri észreveszi. Az egész túl szép volt ahhoz, hogy úgy maradjon…

Végeredményben így volt teljes a dolog. Ő akarta annyira, hogy teljesüljön az álma, hát most tessék, mindennel együtt megkapta.

Szóval Wolfram tényleg nagyon boldog volt.
„Az álmom… végre valóra vált” - fogalmazta meg magában.
„Várjunk, nem is.
Hiszen…
Ennél jobbat álmodni sem tudtam volna!”

Vége
2013. 04.07.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés