A folytatás már hosszabb, beindul a történet, belépnek a szereplőink.
Sok minden történik ebben az egy részben - mivel tulajdonképpen oneshot, nem tudtam (és nem is akartam) hosszú fejezetekre nyújtani a cselekményt.

Jó olvasást!

~

Enri félve nézett fel az előtte álló elegáns, hosszú szőke hajú férfira.
Feszült mozdulattal meghajolt.
- Hálás köszönetem, öhm... Uram?
- Kazawa vagyok.
- Hálás köszönetem, Kazawa-sama! - hajtotta meg magát Enri újra.

A férfi csak rezzenéstelen arccal nézte őt tovább.
- Nem értem, mire fel a köszönet, de rendben. - Majd sarkon fordult, hogy bemenjen a házba. - Neved?
- Enri, Uram! - felelte mintegy parancszerűen, miközben Kazawa után ment.

A ház kívülről is hatalmas és gyönyörű volt, belépve pedig egy még hihetetlenebb látvány fogadta.
Díszesen, egy stílusban faragott fabútorok és ugyanolyan sötétbarna színű pult volt az első szobában, mintha legalább egy évszázadot ment volna vissza az időben.
A többi szoba - amennyit az ajtóból látott - már sokkal inkább hasonlított arra, amit ő megszokott:
Az előző szoba színeivel összhangban berendezett, barnásszürke üvegből készült asztallapok és ugyanilyen ajtajú álló és fali szekrények, mindegyik fának látszó sötétbarna alappal díszelgett a matt padlójú szobákban, a - feltételezhetően - nappali falába óriási képernyő volt beépítve, előtte szintén hatalmas, szürkés-barnás kanapé.

Gazdája nem hagyott túl sok időt a bámészkodásra; mikor tekintetük találkozott, azonnal intett Enrinek, hogy kövesse.

A fő szobából egy jelentéktelen ajtó nyílt, amely egy szűk, raktárszerű helyiségbe vezetett. itt Kazawa megállt, és egy előre szem elé helyezett dobozból fémes csillogású pántokat vett elő.
Enri hallott már ezekről, de remélte, hogy ő nem lát közelebbről egyet sem.
Ahogy azt ő tudta, ura épp egy elektromos sokkoló eszközt készült rárakni, három részben. Valamint nyak- és karpántokhoz egy távirányító is tartozik, amivel az áramütést lehet indukálni és szabályozni annak erősségét.
És valóban, ezeket is megpillantotta.

Nem ellenkezett, mikor Kazawa rárakta a nyakpántot, majd a két karpántot.
Nem volt kellemes érzés, de embertelenebbre számított - viszont nagy szerencséjére a fém pántok alatt puha, vékony szövetréteg volt, ami persze néhány helyen hiányos volt, hogy még a létező legkisebb mértékben se szigeteljen.
A pántok jelentős ütőereket fedtek - ezekben és a szöveti folyadékokban pillanatok alatt a szívhez jut az áram, ott ritmuszavart, akár keringésleállást okozva.

Innentől kezdve meg volt pecsételve a sorsa.

Gazdája, bár általában ügyelt arra, hogy ne használja feleslegesen, előfordult, hogy érdemi ok nélkül nyomta meg azt az átkozott gombot. Persze csakis a leggyengébb áramerősséggel, 3 mA-rel dolgozott, hogy a fájdalomküszöböt még elérje, de maradandó kárt ne okozzon.
Egészen egy bizonyos napig.

___________________________________

Enri egyre megalázóbbnak érezte a helyzetét:
Gazdája, vagy inkább nevezné fogvatartójának, kénye-kedve szerint utasíthatta, rettegésben tartotta.
Ő soha nem akart ilyen lenni. Persze, a rabszolgatartói szerepre egyébként sem volt esélye, de nem is kívánt az lenni. Egyszerűen iszonyodott a gondolattól, hogy ő bárkinek megkeserítse az életét, akarva vagy akaratlanul fájdalmat okozzon neki.
Pedig a tehetősek pont így éltek. Biztos volt benne, hogy ezek az emberek el sem tudják képzelni, mekkora stressz alatt vannak azok a rabszolgák, akikre ilyen sokkolót helyeztek.
Állatkísérletek már régen azt az eredményt hozták, hogy azok az állatok, amelyeket időnként kontrollálhatatlan áramütés ért, sokkal hamarabb elpusztultak az állandó stressz miatt.

Vajon Kazawának hány rabszolgája volt őelőtte?

Enrit még más emberek is lenézték. Legalábbis ez volt a benyomása minden egyes alkalommal, mikor a kertben volt, és valaki elhaladt a ház előtt. Azok az emberek az esetek nagytöbbségében direkt félrenéztek, néhányan csak mereven maguk elé meredtek - ki tudja, miket gondolva magukban -, és a fiú gyakran utálkozó vagy szánakozó tekintetet érzett a hátában, olykor kapott el a szeme sarkából. Persze fennállt az esélye annak is, hogy csak ő képzelte be némelyiket.
De akárhogy is vesszük, így nem lehetett élni. Folyamatosan kiszolgáltatva lenni és érezni az emberek ellenszenvét vagy szánalmát...

Egyik nap a ház mellett már jónéhányadjára elsétáló, Enrinél maximum egy-két évvel idősebbnek tűnő fiatal férfi nemcsak hogy hajlandó volt ránézni, még meg is szólította őt:
- Hé, hogy érzed magad?

Enri felkapta a fejét; meglepetésében csak ennyit tudott kinyögni:
- Öhm... jól, köszönöm.

A kérdező a homlokára csapott.
- Oké, erre számíthattam volna. - Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. - Csak gondoltam, megszólítalak, mert akárhányszor erre járok, és te idekint vagy, mindig úgy magadba süllyedsz.
- Szerinted? - fakadt ki Enri hirtelen, de azonnal a szájához kapta a kezét. - Illetve... felejtsd el. Nem mondtam semmit!
- Semmi gond, gondolom, hogy érzel. Volt már ennek az úrnak olyan rabszolgája is, aki mindennek elmondta. Igaz, hogy ő utána már nem sokáig élt.

Enri összeborzongott.
- És ezt te honnan tudod? - kérdezte.
- Mindegyikükkel váltottam egy-két szót - mondjuk a kevésbé beszédeseknél a köszönésben kimerült a beszélgetés. De olyan is volt, aki elpanaszolta a fél életét. - Elgondolkozott. - Oh, tényleg, hogy hívnak?
- Enri vagyok.
- Illik hozzád. Én Marko.
Enri végignézett beszélgetőpartnere középmagas termetén, rövid fekete haján, sötétzöld szemein és határozott arcvonásain, majd bizonytalanul megszólalt:
- Hozzád is.

Innentől kezdve Enri egyre több időt töltött a szabadban.
Marko igyekezett gyakran járni újdonsült barátjához.
Mikor találkoztak, mindig volt miről beszélniük. Családról, hobbikról, olykor filozófiai kédésekről is. Persze Enri gyakran pesszimistábban nyilatkozott, olykor még panaszkodott is. hiába talált egy igaz barátot magának, napjait ugyanúgy kiszolgáltatva töltötte.

Kazawának viszont feltűnt, hogy Enri még a jó idő múltával is túl sokat járt ki. Persze a dolgát előtte mindig megcsinálta, de a férfi akkor sem tudta elképzelni, hogy mit kereshet valaki odakint ilyen sokáig. Tiszteletben tartotta szolgája magánéletét, de ennyi idő után elkezdte furdalni az oldalát a kíváncsiság, így az ablakból némi tettetett törölgetés után megleste Enrit.

Az is megfordult a fejében, hogy nő van a dologban, de mikor meglátta tulajdonát egy másik fiúval beszélgetni, inkább összeesküvésre gyanakodott.

Új eszköz birtokába jutott, amely segítségére lehet ennek kiderítésében.
"Amint Enri visszajön, ki is próbálom ezt a csodát."

- Nézd csak, milyen szép az ég alja! - mutatott körbe Marko, miközben egyik karjával a sötétbarna díszkerítésre támaszkodott.
- Valóban. - Enri a túloldalról dőlt a kerítésnek, közvetlenül Marko mellé. - Elég gyakran látom, de valamiért most különösen jó érzésem van tőle.
Marko rámosolygott.
- Ez az első, hogy kint vagy a szabadban naplementekor?
Enri megrázta a fejét.
- Nem, de ha veled vagyok, úgy érzem, mintha még mindig szabad lennék.
Két kezet érzett a vállán, amelyek gyengéden arrébb tologatták, a kapu felé.
- Akkor gyere egy kicsit a túloldalra.
Enri engedelmesen oda is ment, és kinyitotta a kaput. Ebben a pillanatban Marko szorosan átölelte őt.

- Uhm... M-Marko...?
- Valahogy megtaláljuk a módját, hogy visszanyerd a szabadságodat - suttogta Marko, majd kis idő után elhúzódott. - Nos, ideje mennem - intett, és már ott sem volt.
Legalábbis Enri csak ennyit érzékelt az egészből.
Annyira meglepte az előbbi, hogy teljesen ledermedt, csak akkor eszmélt fel, mikor barátját már csak a távolban látta.

Rég értek hozzá így, el is szokott az érintkezés eme formájától. De mégis, igazán jólesett neki. Ez az ölelés bizonyította, hogy talált valakit, akire tényleg számíthatott.

épp sarkon fordult, hogy visszamenjen a házba, mikor megpillantotta a lépcsőn álló gazdáját.

- Nehogy azt gondold, hogy a kaput akárki csak úgy észrevétlenül nyitogathatja; minden egyes nyitógombnyomásra jelez nekem a házban.  -Nem is várt reakciót, csak folytatta. - Merre jártál?
Természetesen nagyon is jól látta, de tesztelni akarta a fiú őszinteségét.
- Várj, előbb gyere be. - Betessékelte Enrit, és a legkülső réteg felhajtása után egy apró chipet rakott a fiú mindhárom pántjára. Mintha direkt erre lett volna tervezve (talán így is volt), úgy illett egy kicsike mélyedésbe, mire egy villanás futott végig a chip helyétől a pántok teljes hosszán. - Na, most mondd.
Enri megtapogatta a nyakán lévő fémpántot. Nem látta alkalmasnak az időt, hogy megkérdezze, mi is ez.
- Kint voltam az udvaron.
- Egyedül?
- Nem.
- Hanem kivel?
- Egy ismerősömmel.
Kazawa kissé idegesen felmordult.
- Ne kelljen mindent így kihúzni belőled! Honnan ismered, ki ő és miről beszéltetek?
Enri kicsit meglepődött, majd válaszolt:
- Egyik nap erre járt, és... - Megakadt. - Erről miért kell beszámolnom, Kazawa-sama?

Most Kazawa vágott meglepett arcot, de csak egy pillanatra.
- Azért, mett megkértelek rá.
- Nem igazán értem a dolgot, de akkor folytatom. Szóval... csak úgy elkezdtünk beszélgetni. Mindenféléről, ami eszünkbe jutott. - Gazdája szúrós szemekkel nézett rá, úgyhogy megpróbálta kicsit bővebben kifejteni.  -Csupán amolyan mindennapi dolgokról, mint hogy kivel mi történt, mit gondol erről, arról...
- Például miről?
- Az nem hiszem, hogy Kazawa-samát érdekli.
- Dehogynem, hallgatlak.

A fiú értetlenül nézett gazdájára. Közel sem érezte olyan jónak kettejük viszonyát, hogy gyakorlatilag ugyanarról beszéljen vele, mint Markóval.
Akkor miért...?
Villámként csapott bele a felismerés: ez minden bizonnyal vallatás.
Talán nem szabad másokkal beszélnie?

Gondolataiból gazdája türelmetlen hangja zökkentette ki:
- Nos?
- Nem tudom, Kazawa-sama mire kíváncsi - kezdte kis szünet után Enri-, de annál bővebben nem tudom elmondani, hogy mindennapos dolgokról és minket foglalkoztató egyéb kérdésekről, semmi másról...

"Miért nem működik?"
Kazawa elővette zsebéből a sokkoló távirányítóját.
"Pedig azt gondoltam, hazudik. Vagy csak már megszokta, és ez nem elég erős?"

Enri tudta, mit jelent ez: összehúzta magát, fogait összeszorította, felkészítve magát az áramütésre.
Az azonban nem jött.
Helyette viszont a készüléket távolról vizsgálva meglátta, hogy ura megemelte az áramerősséget, de nem ment oda megnézni, hogy pontosan mennyire. Talán jobb, ha nem tudja.

- Most válaszolj: beszéltél azzal a "barátoddal" bármi olyat, amihez közöm van? - szegezte szolgájának a kérdést.
- De Kazawa-samának az egész jelenlegi életemhez köze van...!
Kazawa érezte, ahogy az amúgy sem kötélvastagságú idegei lassan felmondják a szolgálatot.
- Teljesen megőrjítesz! - Próbálta elhessegetni a fejéből azt a hangot, ami azt hajtogatta: "De a gyereknek igaza van." - Én azt akartam kérdezni, hogy...-
- Nem, ha erre gondol, Kazawa-sama irányába soha nem mondtam semmi negatívat - szólalt meg Enri, megkímélve gazdáját a további idegeskedéstől. Hiszen már értette, hogy mire ment ki az egész.

Kazawának eszébe sem jutott letorkollni Enrit, amiért félbeszakította őt. Hiába figyelte a fiú minden rezzenését, semmilyen jelét nem látta annak, hogy akár csak egy minimális mennyiségű áram is érné őt.
Abban a korábbi villanást látva biztos volt, hogy az új szerzeménye, a hazugságdetektáló működőképes, ezért egyre inkább erősödött benne a feltételezés, hogy Enri igazat mondott.

Végignézett a rettegő fiún, aki szemmel láthatólag várta, hogy mikor kap ténylegesen áramütést.
Valójában egy pillanatra megfordult ez is a fejében, de csak addig, amíg a helyét át nem vette az, amit jó ideje nem tapasztalt: a bizalom érzése.
Ekkor olyat tett, amire maga sem számított:
Átölelte Enrit.

A fiú megdermedve állt.
"Mi ez? Ezt most miért...? Mindig olyan ridegnek és szívtelennek mutatta magát...
Félek tőle."

_______________________________________

- Hén, Enri! - kiáltott fel Marko mosolyogva, amint meglátta a házból kilépő fiút.
- Sssh - tette a szájára mutatóujját Enri, miközben hátrafelé nézett. - Jó, talán nem hallotta.

Intett barátjának, hogy kövesse, aki engedelmesen elindult a kerítés külső oldalán; végül egy tujasor takarásába értek.
Megálltak egymással szemben: Marko a kerítés előtt, Enri a tuják és a kerítés között.
- Meglátta tegnap, hogy beszélgetünk - szólalt meg Enri rögtön.
- Hát már újabban azt se szabad?  - csodálkozott Marko.
- Szerintem inkább az a baj, hogy paranoiás.
- Paranoiás? - Marko egy rövid gondolkozásnyi idő után a homlokára csapva felkiáltott. - Hiszen... hallottam erről. Az előző - legalábbis akit előtted utoljára láttam - szolgától. Utoljára azt mondta, hogy ő aztán senkinek be nem hódol, és eltervezte, hogy meg fogja gyilkolni ezt a Kazawát. - Nevetéssel próbálta oldani a feszültséget gerjesztő szavakat. - Gondolom, ezután ő sem élhetett sokáig.

Enri szája tátva maradt.
- Ez.... - Nem tudta eldönteni, hogy az az illető vajon komolyan gondolta-e, és Kazawa tudomást szerzett róla, vagy mi történhetett. Hangosan csak ennyit mondott: - Így már azt hiszem, érthető a bizalmatlansága.
Elgondolkozott.
"De akkor miért vett újra szolgát?
Viszont ami még fontosabb most..."
- Marko, tudsz arról, hogy mi történt az előző szolgákkal?
A fiú megrázta a fejét.
- Nem. Egyik napról a másikra eltűnnek. Jön helyettük új, aki mit sem tud elődje sorsáról. Ezek szerint Kazawa gondosan ügyel arra, hogy eltitkolja. Bár...
- "Bár" micsoda? - kapta fel a fejét Enri.
- Semmi, nem érdekes. - Enri kérdő, kíváncsi tekintetét látva próbálta menteni a menthetőt. - Csak néha hallok egy-két pletykát. Tényleg, szóra sem érdemes.
"Csak rosszabb lenne neki, ha elmondanám, hogy a pletykák szerint képes megölni a rabszolgáit."

Enri sóhajtott egyet.
- Jó, akkor nem kérdezősködöm, talán nem is akarom tudni. De... - megállt - te mindezeket honnan tudod?
- Olykor elcsípek egy-egy pletykaszerű csevelyből pár szót, ahogy a környéken mászkálok. De leginkább a szolgáktól tudom a rémhíreket, akik mindenféléket kitalálnak, hogy legyen mitől félniük. Egyszerűen nem értettem meg némelyiküket.
- Tényleg, ezt már korábban is kérdezni akartam: hogyhogy ennyiükkel beszéltél? Miért szólítasz meg csak úgy ilyen szerencsétlen embereket?
Marko hezitálás nélkül belekezdett válaszába:
- Tudod, pszichológiát tanultam. Az iskola felé állandóan ezen az úton jöttem, és olykor láttam egy gondterhelten dolgozó szolgát. Furdalni kezdte az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon mi játszódhat le bennük, rabszolgákban. Ezért megszólítottam. Aztán hamarosan más vette át a helyét. Én pedig elhatároztam, hogy miután végzek, kiadok egy tanulmányt arról, hogy hogyan viselik az emberek ezt a sorsot. Emiatt mindenkivel beszélnem kell, akit ennél a háznál látok. Röviden ennyi - mosolygott.

Enri döbbenten állt, arcán megfejthetetlen érzelemmel.
- "Kell"...? "Emiatt"? - motyogta, majd sokkal hangosabban folytatta. - Ezek szerint te sem különbözöl azoktól az emberektől, akik semmibe vesznek?  -Arckifejezése hatalmas csalódottságról árulkodott. - Ha nem kellett volna adatot gyűjtened a te "hatalmas" munkádhoz, nem is szólítottál volna meg?!

Marko meglepetésében nem tudott rögtön megszólalni. Nem értette, mi rosszat mondhatott. Legalábbis, hogy ez miért olyan nagy baj.
- Megszólítottalak volna, hidd el nekem. - Enri arcán látta, hogy ez nem volt túl meggyőző, és ő maga is tudta. - Ebben biztos vagyok...!
- Persze, én meg abban, hogy ezért a valamiért te szép összeget fogsz kapni. - Majd megfordult. - Pedig olyan boldog voltam, hogy végre van valaki, akit legalább egy kicsit is érdekel, hogy mi van velem... Mindig úgy vártam, hogy találkozzunk. - Elindult vissza a ház felé. - Talán még kísérleti állatnak is nézel?

Marko azonnal utánakiáltott:
- Ezt nem hiszem el, Enri! Ne próbáld bemesélni nekem, hogy ezért vagy ennyire dühös!

A fiú megállt. Marko folytatta:
- Van itt más is, igaz? Amitől rosszul érzed magad, és most rám vetíted ki.
Enri megfordult, és visszaindult a kerítéshez.
- Való igaz: nem csak ez a gond, de ezt Mélyen Tisztelt Pszichológus Úr úgyis jobban tudja. Az viszont eszébe se jut, hogy esetleg ő maga is mondhatott olyat, amit nem kellett volna. - Odaérve remegő kézzel megmarkolta a rácsot.

"Tényleg nem kellett volna. De nem gondoltam, hogy ennyire érzékenyen érinti."
- Igazad van - felelte Marko. - Ne haragudj, kérlek. Biztos önzőn hangozhatott számodra az, mait az előbb mondtam.  -Mikor Enri szólásra nyitotta a száját, Marko kezét a rácsot még mindig remegve szorító fiúéra tette. - Hadd fejezzem ez most be. - Kis szünetet tartott, látva Enri megdöbbent mozdulatlanságát. - Szóval az lehet, hogy ezekre a beszélgetésekre szükségem van a tanulmány megírásához, az viszont biztos, hogy azért akartam megírni, mert igazán érdekel a téma. Természetes, hogy megállok beszélgetni néhány emberrel.
- De... - nézett Enri a másik fiú szemébe - azt hiszem, ezt megértettem, de ha ezt a részét félre is tesszük... akkor pedig olyan, mintha kísérleti állatok lennénk.
- Mert szerinted úgy beszélek veled? - kérdezte Marko olyan lágyan, hogy Enri minden idegessége elszállt.
- Nem... - felelte suttogva - azt hiszem. - Majd lehajtotta a fejét. - Bocsáss meg. Már lenyugodtam. Csak felmerült bennem a kétség, miután minden nap azt tapasztalom, hogy a legtöbb ember átnéz rajtam...
- Megértem - válaszolt Marko. - És sajnálom is. Kár, hogy nem tudok ellene tenni.
- Nem is kell - mosolyodott el Enri -, elég, ha te itt vagy nekem.
- De akkor még véletlenül se jusson eszedbe kétségbe vonni! - nevetett Marko.

_____________________________________

- Szokatlanul vidám vagy ma - jegyezte meg Kazawa a vacsoraasztalnál. Sötétkék zakóját levette magáról, Enri pedig már ott is termett, hogy elvegye tőle. - Köszönöm, hagyd csak. - Azzal a szék háttámlájára terítette. - Szóval, történt ma valami?

"Kazawa-sama meg szokatlanul beszédes. És közvetlen. De ezt nem mondhatom."
- Nem mondanám, hogy bármi különös történt volna. Mindössze az okozza a jókedvemet, hogy Kazawa-sama bízik benne-...
Hirtelen bizsergés, rögtön utána nyilalló fájdalom járta át Enri testét a pántokból kiindulva; izmai görcsbe rándultak, majd összeesett.

~1.fejezet vége