Kicsit rövidebb, mint az előző, de higgyétek el: ezt most itt kellett abbahagyni.

 

Kicsit csöpögős, de szerettem volna a lehető legjobban átadni a karakterek érzelmeit.

 

~

 

Mikor Enri magához tért, az ágyában találta magát. Kazawa az ágy mellett, keresztbetett lábakkal ült.
- Remélem, tudod, hogy nem én nyomtam meg a gombot.

"Akkor?" - kérdezte Enri magában. Nem érzett elég erőt, hogy beszéljen. Végtagjai zsibbadtak, karján és nyakán a bőre a pántok alatt szinte égett - csuklójára nézve látta meg, hogy az mennyire piros, és a fém mentén néhány helyen felhólyagosodott a bőre.

- No, igen, én is meglepődtem, hogy egészen komoly sérüléseket okozott. Így legalább tudom, hogy tényleg működik. És... - Kazawa szemei összeszűkültek - azt is, hogy te sem különbözöl a többitől. - Hangjában mérhetetlen csalódottsággal mondta ki: - Hazudtál nekem.
Elhagyta a szobát.

"Hazudtam?" - Enri ekkor kezdte megérteni a helyzetet.
Tehát azért kapta az áramütést. Nem az ura tette.
Hanem...

Eszébe jutott, amikor Kazawa rátett valamit a pántokra.
Enri bármit mondott, a férfi egy ideig nem reagált, de szemmel láthatólag valamit nagyon vizsgált.
Csak nem azt, hogy szolgáját érte-e áramütés?

És miután megbizonyosodott róla, hogy nem, akkor a bizalmába fogadta. Minden bizonnyal ezért ölelte őt akkor át.

Tehát mások nem voltak őszinték vele.

"...te sem különbözöl a többitől" - valami ilyesmit mondott Enri maga is Markónak.
Hát ilyen érzés ezt hallani.

 

Szóval az a szerkezet a chippel felszerelve egy poligráf lett. Legalábbis valami hasonló célt szolgáló, meglehetősen modern kis eszköz.
A poligráf hazugságvizsgáló, ami a testen mérhető egyes paraméterek - pulzus, légzés, verejtékezés - detektálásával elemzi a páciens által elmondottak valósságát.
De hogy ez a valami is ezen az elven működik-e és hogy hogyan különbözteti meg a hazugságot az izgalomtól...
Enrinek fontosabb dolga is volt, mint ezen agyalni.

Különösen, mikor rettegett ura is visszatért a szobába.
Kezében tartotta a fiú félelmének közvetlen tárgyát: az irányítót.

- Amíg aludtál, volt itt az orvos - szólalt meg egyből. - Azt mondta, nem viseled jól az áramütést, ezért lehetőleg ne alkalmazzam. Azonban... - ujjai lassan a szabályozógombhoz értek - ma ráébresztettél, hogy rád férne egy nevelés. - Lassam, halkan beszélt. - Hogy ez a mostani kis incidens ne történhessen újra meg... - megragadta a szabályozócsavart - kénytelen leszek erősebbre állítani.
Egy kis ideig még Enri arcát vizsgálta, majd eltekerte a csavart.

A fiú próbálta gazdája szavait értelmezni:
"Ezek szerint... ő azt gondolja, hogy csak akkor fogok mindig igazat mondani, ha nagyon erős árammal fenyeget? Felesleges volt ennyire messzire mennie. Ha tudtam volna, hogy mi ez a készülék...
Kétszer meggondoltam volna, hogy füllentéssel próbáljam kikerülni a választ."

Hirtelen görcsös fájdalom nyilallt a mellkasába.
Szíve összevissza kezdett dobogni, majd kihagyott egy ütemet.

A halálfélelem percről percre erősödött benne, s csak azután nyugodott meg, miután teljesen elmúlt a fájdalom.
Egy-egy félredobbanás alkalmanként felriasztotta, de ő inkább csak arra próbált koncentrálni, hogy elaludjon, és mihamarabb vége legyen ennek az istenverte napnak.

________________________________________________

 

Enri megpróbálta a nap folyamán a lehető legjobban elkerülni urát. A reggelit előre kikészítette, és csak akkor szedte le az asztalt és mosogatott el, mikor Kazawa már elment az étkezőből.
Csak üres szobába ment be takarítani - közben pedig rengetegszer nézett ki az ablakon.

Késő délelőtt végre meglátta az oly ismerős fekete alakot közeledni.

Mint aki kerti munkához készül, úgy ment ki a házból és ment el a szerszámtárolóhoz. Onnan üres kézzel osont a tegnapi helyhez, ahova addigra Marko is megérkezett.
A feketehajú fiú bizonytalanul intett barátjának, aki erre megszaporázta lépteit.

Enri arcán őszinte örömmel szaladt a fiúhoz.
Csak Marko volt az, akivel egyáltalán tudott beszélni. De vele bármiről nyíltan, és most erre volt szüksége.
Elmenekülni a hatalmas ház rideg valójától a kettejük alkotta gondtalan világba...

Megállt a kerítés előtt. mielőtt Marko szóban is üdvözölhette volna, gyorsan megszólalt:
- Várj, megyek! - Azzal megragadta a kerítés egyik vízszintes rácsát, és az alul lévőkre lépve feltornázta magát a két és félméteres kerítés tetejére.
Azonban mikor átlendült a túloldalra, nem tudta magát megtartani, és előrebukott.
Marko reflexből előrelépett, és elkapta őt, miközben egyensúlyát elvesztve térdre zuhant.

- Enri, jól vagy? - kérdezte Marko, mikor a fiút még mindig magához szorítva feltápászkodott.
- Ezt inkább nekem kéne tőled kérdeznem - felelte Enri, majd erőltetetten felnevetett. - Olyan szerencsétlen vagyok!

Marko, Enri vállához téve kezeit, arrébb tolta magát a fiútól, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem. Én sokkal inkább azt látom, hogy le vagy gyengülve. - Enri kérdő tekintetét látva folytatta. - Nem csoda az sem, hogy ilyen - viszonylag - könnyen el tudtalak kapni. És most még törékenyebb az alakod, mint mikor tegnapelőtt megöleltelek, pedig az tényleg roppant kevés idő... - Megállt, majd sóhajtott. - Nagyon nem érzed itt jól magad, ugye?

Enri megrázta a fejét.
- Tudod, tegnap...
Azzal elmesélt mindent, egészen onnantól, hogy elköszöntek egymástól, a "hazugságvizsgálótól" egészen estig.

Marko türelmesen, figyelemmel hallgatta, ritkán tapasztalható empátiával.

 

- Hogy lehet valaki ennyire... - szűrte ki Marko a fogai közt. - Korábbi rossz tapasztalatok ide vagy oda, nem szabadna csak úgy a Te egészségeddel szórakoznia! - Elhallgatott egy pillanatra. - Basszus, hogy vagy? Érzel még bármi furcsát a mellkasodban?
- Egyszer-kétszer, de közel sem olyan gyakran, mint tegnap este.

Marko fellélegzett.
- Hála az égnek, akkor talán nem lesz semmi gond.
- Felőlem már akár lehet is.
- Micsoda? - lepődött meg Marko. - Ezt hogy érted...?
Enri lehajtotta a fejét.
- Hát úgy, ahogy mondom. Nem tudok így élni. Nem lehet. Állandóan rettegni, főleg így, hogy elvesztettem a bizalmát, amit csak épp elnyertem. Ki tudja, hogy ha most visszamegyek, mit fog tenni.

- Nézz rám - fogta Marko kezei közé Enri arcát. - Hát tényleg ilyen szörnyű - szomorodott el, ahogy a fiú szemében könnyet látott megcsillanni. Rögtön magához húzta őt - szorosan, védelmezőn ölelve. - Úgy sajnálom!
- Ne sajnáld, nem a te hibád. - Enri Marko hátát fogta át kezeivel.

Egy darabig így álltak, majd Marko megszólalt:
- De ne add fel a reményt: még visszanyerheted a szabadságodat.
- Ugyan... Nem szökhetek meg. - Majd elgondolkozott. - De hiszen most is csak fognom kéne magam és elmenni jó messze, nem?
- Sajnos az meddő próbálkozás. Ezek miatt a pántok miatt nyomon tudnak követni. És feltételezem, nem tudod levenni őket.

Enri felsóhajtott. "Persze, különben túl egyszerű lenne."
- Látod, ezért reménytelen.
- Nem teljesen. Még valaki kiválthat.
- Na persze...Lehet, hogy az általad tanult pszichológia az optimista szemléletet részesíti előnyben, de itt már az se segít.
- Ennek semmi köze ahhoz! - védekezett Marko. - Tudod... ha kiadnám a tanulmányomat, egész szép összeg jöhet belőle, és talán kapnék kutatási felkéréseket, ami majd szintén jól sülhet el...
- Na, erről beszélek, mint optimista szemlé- - Enri félbehagyta a mondatot, ahogy sejteni kezdte, hogy mit akart ez jelenteni. - Nehogy azt mondd...
- Szóval érted a célzást - mosolyodott el Marko. - Tudom, hogy ehhez sok idő kell, de amint felvázoltam neked az előbb, igenis lehetséges. Ha utánanéznél a pontos összegnek, meg is tudnám saccolni: hónapok vagy...
- ...vagy évek.
- Ne így állj hozzá! Ha rajtam múlik, minél előbb szabad leszel.
- De miért tennéd ezt meg egy rabszolgáért? - csodálkozott a fiú.
- Nem egy rabszolgáért, hanem érted!

Enri zavarba jött.
- Hogyhogy értem? Nem tettem semmit, amiért tartoznál bármivel...

Marko közelebb hajolt a fiúhoz.
- Enri - összeérintette homlokukat - megteszem, te pedig ezért tartozni fogsz nekem... - kis szünetet tartott - azzal, hogy kibírod ezt az időt, és nem teszel kárt magadban. Megígéred?
- Miért számít ez? - fordította el Enri a fejét.
- Mert fontos vagy nekem, értsd már meg! - kiáltotta marko, Enri két vállát megragadva.

Erre a fiú végre megértette, hogy Marko tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Az erőteljesebb hang kizökkentette a melankolikus gondolataiból, és mintha kezdte volna visszanyerni az önzetlenség létezésébe vetett hitét is.

Csak álltak egymással szemben. Fejük felett sötét esőfelhők gyülekeztek, de ők most csak egymásra figyeltek.

- Ezt nem hiszem el - mosolyodott el keserűen Enri-, hogy létezhet olyan kedves ember, mint te? Szinte minden nap jössz meglátogatni, meghallgatod a panaszkodásomat, és ennek tetejébe képes lennél csak azért pénzt gyűjteni, hogy engem kiválts?
- Persze, hát nem ezt mondtam egész eddig? - felelte mosolyogva Marko.
- Ha te nem lennél... nem is tudom, mi lett volna velem. - Enri egyre jobban belelendült a beszédbe. - Minden nap alig vártam, hogy gyere, és egy kicsit el tudjak feledkezni erről az életnek nevezett megaláztatásról...
Marko közelebb hajolt Enrihez.
- Teszünk róla, hogy mihamarabb újra szabad legyél. Te pedig cserébe ígérd meg, hogy bízol bennem.
Egymás szemébe néztek.
- Ígérem - suttogta Enri.
Amint ezt kimondta, ajkaik lassan egymáshoz értek.
Hosszú, szenvedélyes csók volt az épp eleredő esőben.
Enri arcán azonban egy könnycsepp előbb gördült le...

~2.fejezet vége

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés